1943. január 12. napján indult rohamra a Donnál álló 2. magyar hadsereg ellen a Vörös Hadsereg, és az oroszok az elkövetkezendő néhány nap során, szó szerint legázolták állásainkat. Ezzel vette kezdetét a „doni katasztrófa”, amely csatában a szovjetek teljesen szétverték a 2. magyar hadsereget. A rövidke tanulmány az első napok történéseit dolgozza fel.
Az 1942. év nyarának – őszének kimerítő, oroszországi hídfőcsatái után már sejteni lehetett, hogy egy nehéz tél vár a támadó, megszálló(köztük a magyar) csapatokra.A hídfőharcok végeztével kialakult a 2. magyar hadsereg téli, védelmi arcvonala a Don jobb partján, a 8. olasz és a 2. német hadseregek között.Középen helyezkedett el a IV. hadtest (a 7., 13. és 20. könnyű hadosztályokkal) Nyikolszkijtól Sztorozsevojéig. A jobbszárnyat a VII. hadtest (a 12., 19. és 23. könnyű hadosztályok) adta Kamisovától Nyikolszkijig, a balszárnyon pedig a III. hadtest (a 6. és 9. könnyű hadosztályok) helyezkedett el, nagyjából a Sztorozsevoje – Malisovo vonalon.
A magyarokhoz jobbról az olasz Tridentina hadosztály csatlakozott Kamisovánál, balról pedig a német 323. hadosztály Malisovonál. A magyar arcvonal így, mintegy 200 (!) kilométer hosszan húzódott, amit nagyjából 200 ezer magyar ember védett. A 2. magyar hadsereg 1942. október 1. napi élelmezési létszámába 7160 tiszt és 197 ezer katona, összesen tehát 204 160 ember tartozott.A magyar parancsnokság nem számított itt döntő szovjet offenzívára, így jobbára csak folyammegfigyelést végeztetett, illetve gyenge műszaki megerősítést és állásokat építtetett ki a zsidó munkaszolgálatosokkal és a kiparancsolt orosz lakossággal. Összesen két védőállás lett kiépítve 11 reteszállással. A közlekedőárkok, kilövőállások, fedezékek és óvóhelyek száma csekély és silány minőségű volt, hasonlóan, mint a drótakadályok, aknamezők, vagy harckocsiakadályok esetében is.
Az orosz télre a magyarok nem készültek fel megfelelően. A katonák ruházattal való ellátása siralmas volt, a szálláshelyek úgyszintén. Szegény bakáink szinte állandóan fáztak, a fekhelyek szalmáit nem lehetett cserélni (mert hiány volt a szalmából), a tisztálkodási lehetőségek is minimális szintre csökkentek. Az oroszok szinte állandóan lőttek a túlpartról, zavarták a magyarokat, így például a konyhák meleg ételt szinte soha nem tudtak eljuttatni az állásokba.Téli ruházat a többszöri kérelmezések ellenére is csak kevés érkezett. A katonák jó részének decemberre elhasználódott a fehérneműje, új pedig nem érkezett. A fűtőanyaghiány is tetézte a bajokat, illetve malária és bélhurutjárványok voltak, az „egyszerű” meghűlésekről, megfázásokról nem is beszélve. Liszt és cukorhiány volt, az élelem fogyóban, az állandó hóesés miatt az utak járhatatlanná váltak. Mindezek mellé az általános hadihelyzet is egyre rosszabbul alakult, Hitler ígéretei csak ígéretek maradtak.
Az 1942. év őszének folyamán a német kaukázusi és sztálingrádi támadások kifulladtak. A németek 6. hadserege és 4. páncéloshadserege addigra már teljesen kimerült a sztálingrádi utcai harcokban, a szovjet szívós ellenállása nemhogy csökkent, de egyre inkább növekedett. A németek 17. hadserege sikertelenül próbálkozott Tuapsze elfoglalásával, és Novorosszijszknál védelembe ment át. A német 1. páncéloshadsereg szintén nem tudott áttörni Ordzsonikidzén keresztül Baku irányába. A germánok „A” hadseregcsoportjának balszárnyát szinte senki sem védte, a kalmüki sztyeppén mindössze 1 hadosztály tartotta az összeköttetést a „B” hadseregcsoporttal. Az itt tátongó 400 km-es rést a 4. román hadsereg próbálta lezárni, amely Rosztov felöl érkezett be 5 gyalog- és 3 lovashadosztállyal. Még el sem foglalta az állásait, amikor 1942. november 19. napján Sztálingrádtól északnyugatra a szovjetek ellentámadásba kezdtek. Eredetileg a 3. román hadseregre támadtak rá, de ezután (másnap) már a német 4. páncéloshadsereg, majd a 4. román hadsereg következett. Ezzel a szovjet hadművelettel került gyűrűbe Paulus 6. német hadserege a Sztálin nevét viselő, hősiesen védekező városnál, míg a románok 3. és 4. hadserege szinte teljesen megsemmisült.
A szovjetek 1942. december 11. napján áttörték a 8. olasz hadsereg közepét és jobbszárnyát, ezért a németek Korotojak térségéből kivonták a 336., az urivi hídfőből pedig a 168. hadosztályukat, valamint a XXIV. hadtestük törzsét is, és az olaszok balszárnya mögé helyezték el azokat, így viszont jelentősen meggyöngítették a magyar arcvonal stabilitását. A német „B” hadseregcsoport parancsnoksága is felismerte ezt, és 1943. első napján, az úgy-ahogy feltöltött 1. magyar páncéloshadosztályból, valamint a német 700. páncéloscsoportból, a 168. és 26. gyaloghadosztályból, valamint a 190. rohamlövegosztályból Cramer altábornagy parancsnoksága alatt egy ellentámadó csoportot (az ún. Cramer-hadtestet) hozott létre, amelyet a magyarok jobbszárnya mögé, Jeszenovo, Kamenyka és Karpenkovo térségében vont össze.1943 januárjának első napjaiban az oroszok mesterien álcázták átcsoportosításaikat, ugyanis a 2. magyar hadsereg gyengeségeit, általános állapotát felmérve immár fő céljuk a magyarok arcvonala volt, de ezt sem a magyar, sem pedig a német parancsnokok nem ismerték fel.
A szovjet Voronyezsi Front (állt a 40. hadseregből, a 18. lövészhadtestből, a 3. harckocsi-hadseregből és a 7. lovashadtestből) támadását 1943. január 12. napján, reggel 9 óra 45 perckor kezdődő, háromnegyed órás tüzérségi előkészítés vezette be. Ezután erőszakos harcfelderítés indult a magyar IV. hadtest 7. könnyű hadosztályának szakaszán. A sűrű ködben és nagy hidegben a támadó szovjet egységek – századnyi erejű osztagok sokaságával, páncélos támogatással, az urivi hídfőből kiindulva – elsőként a 2. magyar hadsereg 7. könnyű hadosztályának balszárnyára, a 4. gyalogezredre rontottak rá. Délutánra már a 35. gyalogezred is elsöprő erejű támadást kapott, kora estére pedig az oroszok lerohanták a 7. könnyű hadosztály balszárnyán védő 429. német gyalogezred állásait is. Estére a szovjetek kijutottak Bolgyirevka keleti peremére és elfoglalták a magyar páncélelhárításnak az urivi hídfő déli részén húzódó gerincvonalát (a Goldajevka – Bolgyirevka út mentén).
Másnap reggel, szintén erős tüzérségi tűz után az urivi hídfőből rohamra indult az egész szovjet 40. hadsereg. Szerencséjük volt az oroszoknak, mert a támadást 1 nappal előbbre hozták, és így pont megakasztották a IV. hadtestünk éppen kibontakozó ellenlökését. A német 700. páncéloscsoport nem tudott segíteni a magyaroknak, mert a nagy hidegben nem indultak be a páncéljárművek. A szovjetek a IV. hadtest ellentámadó csoportját Oszkinóba szorították, a felkészületlen németeket pedig szinte teljesen szétverték, a 60 páncélosból mindössze 4 tudott Dubovojéba menekülni. A 7. könnyű hadosztály sorsa ezzel megpecsételődött, ugyanis 2 ezredét a csatlakozásukon betört szovjet csapatok először elvágták egymástól, majd pedig szó szerint legázolták őket, elérve a tüzérségi állásaikat is. Az oroszok elől a 4. gyalogezred maradványai Plotava felé hátráltak, míg a bekerített 35. gyalogezred lőszere elfogyott. A magyarok véres kézitusában áttörték a gyűrűt, és maradékuk a Potudany-folyó felé menekült, a magyar arcvonalon ezzel mintegy 10 kilométeres rés keletkezett. Ezután az oroszok rögtön megtámadták a 20. könnyű hadosztályunkat, és egyben bekerítéssel fenyegették a 13. könnyűhadosztályunkat is.
Ezzel kezdődött…1943. január 15. napjának estéjéig a Voronyezsi Front a magyar arcvonalat 100 kilométer szélességben, a jobbszárnyon 20, középen 35, a balszárnyon pedig 16 kilométer mélységben áttörte. Másnap a Cramer-hadtest (egyébként már elkésett) ellentámadása is sikertelen maradt, még a hozzájuk közeli Volcsjét sem tudták elfoglalni. Hamarosan bekapcsolódott az általános szovjet offenzívába a Brjanszki Front (a 13. hadserege) valamint a Délnyugati Front (6. hadserege) egységei is. Megindultak még a Voronyezsi Front 38. és 60. hadseregi is. Megállíthatatlanok voltak…
Forrás: Nagykanizsa Online